Szokásos út kocsival a reptérre. Háromnegyed 10-re megérkeztünk, mi voltunk az elsők, bevonultunk a főtérre, ott letelepedtünk a csomagokkal. Vártunk. Negyed órával később kinzétem, hátha a bejárat előtt várnak a többiek, mert elvben tán valahol arrafele beszéltük meg, és épp akkor jött Erika. Szóval aztán már ketten, azaz mindenféle kísérőkkel együtt jó féltucatnyian várakoztunk. 10.05 fele végül úgy düntöttünk csekkoljunk be gyorsan, csak A-sok legyünk már ,akkor korábban szállhatunk fel. Megtettük. Biztonsági ellenőrzésre 11-kor mentünk be, előtte egy köszönés erejéig már megismergedtünk a másik két, eddig telljesen ismeretlen,( de mostmár természetesen nem ), magyarral. Anyukám már mondogatta, hogy milyen jófejek, nekem erre 20 mp valahogy nem volt elég, de végül igaza lett, hiába, ő a pszchiológus. 11.35-kor jött volna el a beszállás ideje, de nem jött el, mert nem szállt le a gépünk, márpedig addig mi nehezen mehettünk el vele Berlinbe. Végül negyed órás késéssel leszállt, ekkor kezdődött meg a felszállás. Ugyani Márk nem volt A-s, de valahogy csak sikertül korán fellszálnia a gépre neki is, így 4-en két sorban letepeledtünk. Aztán megtörtént az, amire csak rémálmaimban gondoltam. A gép nem indul techinkai problémák miatt. Remek. A spanyol gép is ezt csinálta. Persze nyugtatgattam magam, hogy, biztos csak az eső miatt, az meg ugye természetes dolog, csak valahogy csúszás mentesíteni kell a pályát. Sajna eme teóriába rögtön hiba csúszott, a Wizzair gép ugyanis előttünk indult el, holott mögöttünk volt kiírva. Végül egy háromnegyed órás késéssel elindultunk a kifutópálya felé, aztán ráfordulás után megállt. Izgalom fokozás gyanánt, vagy csak már megint elromlott, nem tudom, de az biztos, hogy nem volt ez se nyugtató. Fél perc várakozás után elindult, és felszállt. A legrosszabb rész, de legalább már megszoktam a időkénti fél-másodperces zuhanást. A másik két csaj sem szeretett annyira repülni, szóval nem egyedül voltam, csak Márk élvezte, bár mondjuk ő is inkább a vonat híve. Végül 20 perc után kezdtem teljesen megnyugodni, jól elbeszélgettünk. Aztán 50 perc után a gép elkezdett zuhanni… Szerencsére mindez csak 5 másodpercig tartott, feltehetően teljesen természetes volt, de azért nyugodtan ki írhatták volna előre, hogy most nyugi, ereszkedni fogunk, ugyanis a leszállásnak még nem volt itt az ideje. Annál inkább nem, hogy sézp lassan elkezdtünk emelkedni. Láttunk egy gépet alattunk elsuhanni, szép volt, nagyon gyorsan száguldott. A felhők ekkor még közel voltak, de mi csak emelkedtünk, kezdett fájni a fejünk, tovább emelkedtünk, a felhők már nagyon távol voltak, a fejünk pedig a szétszakadás határa közelébe került, és ekkor a felhők már ijesztően távolinak tűntek, és már azt vártam mikor durranak szét a fejek. És még a repülőre mondják azt, hogy kényelmes. Ijesztő, kényelmetlen, drága, csak 20 kg-ot lehet cipelni vele, mért utazok én vele ? Najó, hangulatos, és szép a kilátás. Végül elkezdtünk ereszkedni, és ha valamiért szeretem a repülést, akkor azt azért a pillanatért, amikor a kerekeink elérik a talajt. Szerencsére ez megtörtént, sajna kicsit későn. Hiába siettünk 10 perc hiján lekéstük a vonatot. Végül 1 órát kellett várnunk a Hauptbahnhofon. Ó hogy szeretek én ott várakozni ! De legalább fél évvel ezelőttel ellentétben most volt társaságom, és vagy 5 fokkal melegebb volt.
Az első vonaton miután az ember tömegen átnyomorotunk, egy szintén tömeges bicaj tárolóban talátunk helyett, hol a legjobb szórakozásunk az ürülő tárolóban gurulgató sörös üvegek voltak, melyek olykor neki csapodtak az egyik-másik oldalon lévő falnak.
Márk kicsit elszundított
Még kétszer szálltunk át, emberkékkel ( mármint a kodósokkal ) szépen jól összeismerkedtünk, kifejezetten kellemes társaságnak bizonyultak. 1 órás késséssel végül megérkeztünk, korábban írt sms-nek köszönhetően erről Katja is tudott, így jókor fogadott minket. Elkísért a szállásra, ahol nagyon kellemes meglepetés fogadott. Ott volt Frank, így elvben a net-kérdés meg lett oldva. Azonban 5 perccel később kiderült, ő sem kellett volna hozzá, a gépem bekapcsolva automatikusan csatlakozott a nethez. Megkaptam a tv-m, a kajám egy-részét, ami nem fogyott el, természetesen ebbe a sör nem tartozott bele, és még a bicajomat is megkaptam. Kár, hogy a nyáron szauna-szerű bicaj-tárolóba elhajlott a hátsó sárvédője. Kerekek is kissé laposak voltak, szóval nemigen volt rögtön-használható állapotban a bicaj. Nem baj, úgyis hideg volt, holnaptól esőtt is mondtak, én meg kezdtem egyre-jobban megbetegedni. Netet este azért még sikeresen elintézünk az összes olyan embernek akiknek ellehetett, Domi ebbe nem esett bele, mert ő a másik házban lakott. Előbb Márkhoz küldtem át Frankot, aztán már nagyon nem volt kedve Franknak a nettel szenvedni, másnap egy bicaj versenye volt, de azért még Erikához is átküldtem, így legalább nekik lett netük.
