Forgalmi okok miatt már 1 órával a check-in nyitás előtt ott voltunk a reptéren, de legalább körül tudtam nézni. Még sosem repültem. Az enyémnél 40 perccel korábban induló Stockholmba tartó Wizzair gép check-in nyitása után 5 perccel már kígyózó sort lehetett látni, ezért  negyed órával az én gépem check-in nyitása előtt oda álltunk ahhoz az ablakhoz, ahol kezdtek gyűlni az emberek, lehet ők tudtak valamit, és igazuk is volt: 11:30-kor ott kezdte meg az Easyjet a csekkolást. Elég elől voltam így a sorban, ezért sikerült A betű jelet kapnom a beszállókártyámra, aminek a későbbiekben volt jelentősége. A csomagom otthoni mérés alapján 20 kilós volt, szóval volt egy kis félsz bennem a mérlegelésnél, de szerencsére csak 19,5 kilós lett az ő mérlegükön, így nem kellett semmit sem kivennem a táskából. ( Ráfizetni 7 Euro/kg – ért nem terveztem ). 20 perccel később végül elköszöntem családtagjaimtól, és bementem a táska vizsgálatra, ahonnan már nem jöhettem vissza.

Itt is volt bennem egy kis félsz, mert a megengedett 1 táska helyett, nálam egy hátizsák, egy kitömött laptop-táska és egy fényképező volt. Végül ebből sem lett gond, sztem azzal sem foglalkoztak volna, ha egy tucat táskával állítok be. Ők csak a „nagy biztonsági vizsgálattal” foglalkoztak, ami elég mókás volt:  Cipőt le kellett venni, kérték, hogy a laptopot vegyem ki a táskából ( ezt is csak kérdésemre ), valamint a mobilt is kivettem a zsebemből. Nos a táskámban sikeresen benne hagytam a másik mobilom, emellett még 2 nagy méretű töltőt, valamint néhány kisebb töltőt és pár kábelt. Jelentem, gond nélkül mentem át a vizsgálaton.

Minthogy a beszállás csak 1 órakor kezdődött, volt szerencsém üldögélni a váróban egy órát. Vizem nem lévén ( azt nem mertem átvinni a gyilkos vizsgálaton ) vettem egy félliteres ásványvizet 400 Ft-ért. Leültem egy székre és néztem, ahogy szálnak fel az emberek a stockholmi gépre. Végül 13 órakor megjelentek az easyjetes hölgyek, és először a gyors beszállást vásárlókat szólították több nyelven, majd miután erre senki sem mozdult jöhettek a 2 évnél fiatalabb gyerekkel rendelkezők. Ebből volt vagy 3. Ezt követően jöhettek az A jelű kiváltságosok, mint én, és minthogy már 12:55 óta elég elől tartózkodtam, így egész korán sikerült felszállnom a buszra, amelyen a figyelmesebbek az első ajtónál torlódtak fel, ugyanis korábban elmondták, hogy majd csak ez fog kinyílódni leszálláskor. A kemény 1 perces buszút után kinyíltak az első ajtók, és saját lábunkon megtehettünk annyit a repülőgép ajtajáig, amit akkor kellett volna megtennünk, ha nem busszal szállítanak minket a géphez. Biztos félnek, hogy szerte-szaladgálnak a buta utasok.

A gép lépcsőjén tapasztaltam először, hogy elhagytam Magyarországot, az egyik férfi stewardess az egyik tolakodó emberre a „this is a queo” felkiáltással szólt rá. A gépre feljutva egyetlen célom volt, hogy ablak mellé kerüljek, és lehetőleg ne a szárny mellé. Végül kb. az 5. sorba, a jobb oldalra beülve sikerült ablak melletti helyet találnom. Egyetlen hibája volt a helynek, hogy az ablak nem a kényelmes kinézést szolgálta, az egyik túl elől volt, a másikhoz meg nagyon jobbra kellett fordulnom, bár ez utóbbival tényleg nagyszerű kilátásom volt. A nem sokkal mögöttem lévő hajtómű inkább hangulatos volt, mint zavaró.

A stewardessek angolul beszéltek, aztán egy beépített gépi szöveg németül, majd magyarul is elismételte a dolgokat. Repülés kezdete előtt megnyugtatóként elmondták, hogy mit kell csinálni olyan vészhelyzetekben, mint lezuhanás. Bennem amúgy is volt egy kis para, jobban szeretem ha a Földön utazok, a biztonságos síneken. Persze azért a busznál vagy a kocsinál biztonságosabbnak tartom e módját a közlekedésnek.

Városnéző sebességgel elbandukolt a gép a kifutópályáig, majd ráfordulás után egy hirtelen nagy lendületű gyorsítás után, általam még sohasem tapasztalt sebességet értünk el. Nagyon jó érzés volt. 15 másodperc sem telt el, és elkezdett emelkedni a gép, elég fura, de ugyanakkor nem rossz érzés volt, egészen addig, még így utólag gondolom az emelkedés természetes velejárójaként néha-néha el nem kezdte csökkenteni a magasságát a gép, mindezzel pár tizedmásodperces szabadesést volt szerencsém átélni. Ezekben a pillanatokban, ha lett volna mellettem katapult gomb, használtam volna. Pár perc alatt szerencsére elértük a kívánt magasságot, ekkor lehetett kikapcsolni az öveket, és bekapcsolni a fényképezőket. Magamat nem meghazudtolva fél óra alatt készítettem vagy 100 képet. Bár szerencsére a szárazföldet is lehetett látni - összefüggő felhőzet csak pár percig volt - a képek legfőbb változatosságai a felhők különböző formái. Nem sokkal leszállás előtt meguntam a dolgot, és elkezdtem gyönyörködni a tájban. Pár másodperc alatt száguldottunk át egy település felett. Határok sajna az égből nem látszanak, ennek ellenére látványos volt, hogy Magyarországot elhagytuk: elkezdtek megjelenni a szélmalmok, majd - feltehetően Németország területén - már nem volt olyan pontja a tájnak, ahol ne lett volna vagy 8-10 szélmalom. Sok időm azonban nem volt a gyönyörködésben, a stewardessek szóltak, hogy a gép leszálláshoz közeledik. Ez már sokkal kellemesebb volt, annak köszönhetően, hogy itt már nem kerülgetett a szívbaj amikor elkezdte a gép csökkenteni a magasságát, hiszen ekkor természetes folyamatnak tartottam a gép csökkenésével járó érzést ( nem úgy felszállásnál ) . Végül ekkor tárult elém a legszebb panoráma, Berlin környéki tavakban lehetett gyönyörködni. Kár hogy ekkora már a folyamatos jobbra nézésbe belefájdult a nyakam.

Hamarosan megjelent alattunk a kifutópálya, és bizony örömmel töltött el, amikor éreztem a kerekeink földre érkezését. Az ekkora megszűnő magyar bemondó nélkül is értettem, hogy a gépünk 20 perccel a tervezett előtt szállt le, így mintegy 65 perc volt összesen a Budapest-Berlin út megtétele. Vonattal azért valamicskével lassabb lett volna. A jegy mindössze 46€ volt, tehát árban sincs gond a repülővel.

Kiszállás után benyomorogtunk a buszba, amivel egy újabb „hosszú” út után megérkeztünk az újabb útlevél vizsgálatra. Az őr, akihez én mentem, elég barátságtalanul vette el a személyimet, azután pötyögött valamit, gondolom megnézte, hogy nem állok e körözés alatt, majd már meglepően barátságosan visszaadta az útlevelemet egy „danke” kíséretében. Ezután a „bőrönd-váró” helységbe érkeztünk, ahol már akkor elkezdtek a kacifántos futószalagon jönni a poggyászok, amikor még páran az útlevél vizsgálatra várakoztak. Szerencsém volt, egész gyorsan megjelent a bőröndöm.

Berlin

A 19,5 kilós börönddel, a hátizsákba belegyömöszölt fényképezővel és a laptoptáskábal kezdtem meg az S-Bahn keresését, amit nagynénim infói, a mellettem elsuhanó emberek „S-Bahn” megjegyzései és az ugyancsak S-Bahn feliratú tábláknak köszönhetően másodpercekig tartott. Azonban 300 métert kellett megtenni célom első állomásáig is, a jegyautómatáig, ahol feltehetően az utolsó magyarral találkoztam, akik elmondták nekem, hogy milyen jegyet kell vennem ahhoz, hogy az érvényes legyen a német vasútig. ( 2.10 Euro volt ). Csak a szerencsének köszönhető, hogy nem szívtam meg nagyon. Eszembe nem jutott ugyanis, hogy érvényesíteni is kell. A táskákkal elbajlódva pedig nem olvastam el a jegyen található infókat. Azonban 1 perccel a vonat érkezése előtt pár embert láttam meg, akik kilyukasztják a jegyüket a peronon található masinálval. Gyorsan leutánoztam őket. A vonat emeletes volt, és tökéletesen betartva a menedrendjét 15.54-kor kirakott a berlini Hauptbahnhof-on (fő-pályaudvar), mintegy 166 perccel a vonatom indulása előtt. ( A német vonatokra ugyanis lehet szuperakciós jegyet váltani, aminek nagy hátránya, hogy csak arra a vonatra érvényes, amire megváltottam, de így a 60€ helyett csak 30€-t kellett kiadnom érte. Korábbra meg nem mertem lefoglalni, mert késhetett volna a repülő, kicsekkolás is lehetett volna hosszú,  meg az S-Bahnt  is meg kellet találnom, valamint arra számítottam, hogy várnom kell rá , de nekem sikerült rekord- idő alatt Budapestről a Hauptbahnhof-ig eljutnom )

A Hauptbahnhof egy sok emeletes rosszul fütőtt pláza szerűség. Fentre érkeznek az S-Bahn szerelvényei, középen van a pláza szerűség, a föld alatt meg a távolsági vonatok. Negyed óra alatt sikerült lejutnom a 4 emeletnyi mozgólépcsőn, majd 2 és fél órával a vonatom érkezése előtt, de a vonatom érkezése helyén, a 4. vágány melletti padon letettem a cuccaimat, majd miután megállapítottam, hogy elég hűvös van itt, a pad meg jéghideg, ráültem a sapkámra.  Megettem az ebédre szánt szendvicseket, és kipihentem magam. Fél óra elteltével, fagyás közeli állapotban fogtam a cókmókjaimat, és 2 emelettel feljebb bandukoltam, ahol pár fokkal legalább melegebb volt, csak ott meg nagyon idétlen volt várakozni, tehát kis idővel később lejjebb mentem 1 emeletet, majd egy újabb kis idő múlva, újra lementem a fagyott föld alatti emeletre. 1 órával a vonat indulása előtt azonban ugyancsak a fagyás elől feljebb menekültem 1 emeletet, ahonnan csak a vonatom érkezése előtt 5 perccel mentem le.

A vonat pontosan érkezett, még felszállás előtt megkerestem a vonat oldalára elektromosan kiírt kocsiszámozás alapján a foglalásban kapott kocsit, ahol egy üres fülkébe volt a helyem, és egész úton élvezhettem ezt a nyugalmat. Csak a német kaller zavart meg kicsit, aki a kinyomtatott jegyemet egy digitális géppel kezelte le. Halle-ban kellett átszálnom: volt rá 5 percem. A 4. vágányról kellett a 10.re átvágtatnom, ami ráadásul különösen távol volt egymástól. Végül szintén egy relatíve üres vonatra szálltam fel, majd örömmel tapasztaltam, hogy kár volt sietni. Előbb kiírták hogy pár perc késés, majd azt, hogy 5 perc késés. Bár becsületükre legyen mondva, hogy ők legalább kiírták, nálunk 10 perc alatti időt csak akkor írnak ki, ha fél órát késik a vonat. Ráadásul Wernigerodéig simán behozta a vonat. 21.25-re volt kiírva, és még néhány perccel ezelőtt az időpont előtt érkeztem meg.

Rajtam kívül még egy anyuka szállt le a kisfiával, de miután elhagyták a peront egy lélek sem maradt ott. Körülnéztem, de sehol senki, a „fogadóbiztosság” nem volt ott. Nem mertem kimenni a vasútállomásra még, mert logikusabbnak tartottam, hogy ide jönnek. Pár perc múlva egy nálam alig pár évvel idősebb csaj meg egy srác jelent meg a vasútállomáson, megfordult a fejemben, hogy ők azok, csak túl fiatalok voltak, inkább esti utasoknak néztek ki. Lementek az aluljáróba, majd fél perccel később jöttek fel. Akkor már sejtettem, hogy ők azok, végül felém fordultak és kérdezték szép németes akcentussal, hogy „Gábor?”, mondtam: „ja”. A srác két sört tartott a kezében, az egyiket a kezembe nyomta, koccintottunk. Aztán megfogta a bőröndöm, odamentünk a kocsijukhoz, amivel elvittek a szállásomhoz, ami amúgy nem volt túl messze. A szállás kívülről nem volt nagyon új, de állapotával sem volt gond, az érdekessége belülről volt nagyon szembetűnő: a folyósok nyitottak voltak, csak egy kis tető volt felettük, ami tulajdonképpen a felette lévő szint folyosója volt. Innen nyíltak a lakások, melyeknek volt egy nappalijuk konyhával, egy fürdőszobájuk wc-vel, egy másik wc, valamint 4 szoba. Ebből volt a jobbszélső az enyém. Gyorsan kiderült, a lakótársaim sajnos még nem érkeztek meg. A srác meg a csaj megmutatta a dolgokat, elköszönésnél adott még 1 sört, majd megbeszéltük, hogy másnap 11kor jön a szállásomra, és megmutatja a várost.

Miután elmentek, körbejártam a terepet. A konyhában annyi edény, kés, villa és egyebek vannak, mint még otthon sem. Mikrosütő sajnos nincs. A szobám méretre teljesen megfelelő, akkora mint a fehérvári koli szobája, 15m², csak épp nem 3an lakunk benne, hanem csak én egyedül. Van itt nagy és egy kis szekrény, egy iróasztal, egy ágy, egy kislámpa, és vagy 4 tükör. Több minden nem is kellene. Talán csak az Internet, ami sajnos nincs bekötve.