Ismét hajnali kelés, ezúttal 10-kor. 11:30-ra kellett kiérni az autóbuszállomásra, hogy elmenjünk a rübelandi barlangba. Jött minden ekkor már megérkező Erasmusos, megjött a francia csaj is. Laurence-nek hívják, kedves, halkszavú, aki tudott németül. A buszút nagyon hangulatos volt, amolyan igazi Anglia, 10 méterre alig lehetett ellátni. A barlangot amúgy pár hónapjra már láttam kivülről, mikor Frankkal meg Ondrej-val bicajoztunk egy 50 km-ert a Harz-ban.
A barlang környéke
Most bementünk a barlangba, ahol hidegebb volt mint kint, ez pedig nagy szó, mert kint is alulról verdeste a 10 fokot a hőmérő. Aztmodta az idegenvezető néni, hogy 8 fok van bent mindig. 1 órás utunk során volt vagy 6-8 terem, az Aggteleki Baradla barlanggal azért nem lehet összehasonlítani. Volt egy nagy jelenet, amikor a legnagyobb teremben lekapcsolták a villanyt, teljes sötétség lett, majd a mobilok kijelzői szolgáltatták a fényt, ekkor az idegenvezető néni felkért valakit, hogy énekeljen, Brandon kis noszogatás után végül belekezdett, hát van hangja a gyereknek. Hazaindulás előtt még a macinál csináltunk egy-pár csoportképet, ha végre megszerzem ezeket, felrakom őket.
Eric és a maci
Balról : Domi, Gábor, Erika, Eric, Katja, Maci, Laurence, Márk, Serban, Marie, Brandon
Sajnos az én gépem ezúttal otthon maradt, minthogy úgyse vittem volna magammal, mert lusta vagyok ahoz, úgyis mobilommal fényképezek. Egyetlen probléma, hogy a mobilom memóriája pedig belassult, így a fényképek száma nem túl magas, igyekszem gyorsan kiküszöbölni a problémát, csak ugye lusta vagyok, mint mindig.
Hazafele beugrottunk a Kauflandba, mi magyarok, meg a francia csaj. Úgy nézett ki, mégis velük tartok, hisz ők is gyorsak lesznek már. Azonban miután a bolt legelső részlegében a gyümölcsösnél még 10 perc után is ott keresgéltek, így könnyes búcsút vettem, és 3 perc alatt összegyüjtöttem a szükséges dolgokat, melyeket kosár hiányában a kezemben vittem a pulthoz. A döntésem jónak bizonyult, a lányoknak közel 1 órába telt a vásárlás, azonban Márk valahogy megverte őket is, neki közel másfél. Délután aztán eljött a már régóta várt pillanat, kisütött a nap, a betegségem sem tűnt már halálosnak is úgy döntöttem felavatom a bicajta ebben a félévben. A sárvédőt kicsit gőrbítgettem, hogy legalább ne érjen bele a kerékbe, letörni nem volt szívem. Mivel a kerekek elég laposak voltak, így első utam a benzinkút volt. Durván sima volt az út ezzel az öszteleszkópos montival az otthoni versenybicajhoz képest. Fujtatás után pedig már hajtani sem kellett, magától ment. Útközben aztán egy kellemesnek tűnő garázssornál letelepedtem, hogy végrehajtsam a küldetésem, és az előző félévben beszedett a fék-be is nagyon zavaróan beleérő 8-ast az otthon apukám által tanultak alapján kiszedjem. 10 perc alatt végeztem. Frank pedig aztmondta rá még júliusban, hogy ezt nem nagyon lehet kiszedni. Kerékpártechnikusnak szóval nem nevezném. Még kicsit bicajoztam, majd hazatértem.
Este az amcsik hívtak minket a Napóleon nevezetű kocsmába, mely a Westen Tor mellett volt. Miután bementünk, gyorsan megértettem eddig mi mért nem voltunk ott soha. Miután egy asztalhoz akartunk letelepedni, melyen kint volt a foglalt tábla a kocsmáros egyszerűen csak megfogta, és azt mutogadta nekünk. Nem volt ám bunkó. Ráadásul a sör is drágább volt, igaz lehetett kapni 1 literest, annak a fél literes ára annyi volt mint a Blue-ban. Olyat ivott a csapat, kivéve a két magyar lányt. Végre volt alkalmam elbeszélgetni a román sráccal is, Serbannal, a Kárpátokból jött, nem túl messze a magyar lakta területektől. 11 órakot jöttünk haza az utolsó előtti busszal.
Balról : Erika, Domi, én ( már amennyi látszik belőlem ), Serban, Katja, Brandon
