Németország, Wernigerode

Óraátállítás 2-ről 3-ra, ennek köszönhetően, csak 1 órával tudtam túlszárnyalni a korábbi napokban jól megszokott 6 órás alvást. 9.40kor találkoztunk a fősulinál, ahol néhány csoportkép készítés után felszálltunk egy távolsági buszra, amivel fél órát utaztunk, majd onnan kezdtük meg gyalog utunkat a környék legmagasabb pontja, a Brocken ( 1142 m ) felé. Elég sok ember összegyűlt, nem csak mi Erasmusosok, hanem jött jó pár német csaj is, meg a főkoordinátor férje. Nagyon jó időnk volt, napsütés, meg 10 fok, ahogy haladtunk fel a hegyre a hó mennyisége növekedett, ami a napsütéssel párosítva teljesen elvakította az embert, de a hőmérséklet továbbra is kellemes volt.

Dél fele értünk fel, a csúcsra, ahol, több méter vastag hóréteg, és hideg, viharos szél fogadott. Itt ketté vált a csoport, egy része bement a múzeumba, ahol kellemes meleg. Körülnéztünk, a legjobb része, tán egy tv-s szoba volt, ahol állatokat bemutató természetfilm volt, no ott megkajáltunk. Meg volt a múzeumban egy műszer, ami a csúcson található hőmérsékleti adatokat mutatta. 70-75 km/h-s szél fújt eszerint.

Visszafele a nagy turistaattrakciónak számító vonattal mentünk. Félúton kimentünk két kocsi közé a „friss levegőre”, ahol a gőzős elviselhetetlen bűzét lélegezhettük be, de a kilátás legalább szép volt.

Hétvége lévén nem volt németoktatás, így két órával később kellett kelni, de sajna a késői hazaérkezés és lefekvés miatt a változatosság kedvéért ugyancsak 6 órát sikerült aludnom. Mikor megérkeztünk a piactérre meg is bántam, hogy felkeltem, 1 órás városnézés következett egy túravezetővel.

Nem baj, legalább most volt alkalmam párat fényképezni a mobilommal, amiről a tegnapi nap áramhiány miatt lemaradtam. Déltől másfél órás szabadidő következett, melyet evéssel töltöttünk. Kinéztünk egy jó kis pizzériát, ahol az árak sem voltak tragikusak, 8 euróból itallal együtt kijött a nálunk is megszokott 28 centis pizza. A buszállomáson 10 percet kellett várnunk a Halberstadba tartó buszra, melyet kicsit más formában képzeltem volna el. Ugyanis egy mikrobusz jött, csakhogy mi voltunk 20an, meg még rajtunk kívül is 3-4 utas. Végül azért feltudtunk préselődni, csakhogy gyakorlatilag állóhely nem lévén a lépcsőn voltunk kénytelenek ülni. A másik poén az út ideje volt, közel egy óra, ami azért érdekes egy 22 km-re lévő településbe, de sajna úgyfest itt is azt követi a busztársaság mint Wernigerodéban, hogy nem egyenesen tart a cél állomása fele, hanem ami útba esik, oda bekanyarodik. ( Bár a legjobb, akkor is a 4-es számú járat Wernigerodéban, ami egész nap bemegy az ipartelepre, ami egy 7 perces kitérő. A probléma ezzel csak az, hogy gyakorlatilag kivétel nélkül se fel se leszálló nincs. Gondolom itt is úgy van, mint nálunk, hogy naponta 3X van műszakváltás, és akkor van sok utas, de akkor a többi időszakban minek megy be a busz ? )  

Halberstadban első célállomásunk, és egyben utolsó is, a rettentően izgalmas Dóm volt, ahol szintén 1 órás beszéd következett egy turistavezetővel, ráadásul még hideg is volt. Utána még épp arra volt idő, a busz visszaindulása előtt, hogy beszaladjunk a boltba, ahol kiderült, Németországban is lehet olcsón sört venni ( 30 centért ). Visszafele is „mákunk” volt, megint kicsinyített busz jött. De most volt elég hely, mert utas nem volt még rajtunk kívül. Nem úgy egy megállóval később, amikor pár fiatal emberke szállt fel, akik kicsit megdöbbentek a teljesen telített busztól.

Újabb 6 órai sikeres alvás után, reggel fél8kor kezdődött újra a fürdéssel a napi mókuskerék, aztán jött a reggeli, majd a napi cókmókok cseh lakótársamnak történő átadása, minthogy ő vitt magával táskát, nekem meg ehhez nem volt kedvem. 8.41kor felszálltunk a buszra, majd 9 előtt kicsivel le. 9től kezdődhetett a német oktatás.

Egy újabb teszt, de ezúttal egy szöveg, melyben kivolt hagyva a szavaknak a hely, ez az amit nem igazán szeretek, ennek ellenére átlagos eredményt sikerült elérnem. 10 óra fele a német tanárnő kivonult, és 5 perc után követhettük a szomszédos terembe, ahol ő meg egy srác elég érdekes, testüket mindenféle ronggyal takaró ruhában vártak minket. Teremben 5 szék volt. Sziszegő hangokat adtak ki, ezzel rákésztetve egyik srácot, hogy üljön le, majd a többieket is, és így tettek velem is. A csajokat enyhén fura sziszegő hanggal a földre ülni „kényszeríttették” majd cipőjüket is le kellett venni. Akkor a srác is leült a nőci mellé a földre, a srác meg 3X egymás után a földre hajtotta a nő fejét. Valami ehetetlen keksszel kínáltak minket, tovább sziszegtek, meg „mmmmm” hangot halattak saját maguk is a kekszek elfogyasztása után, aztán az egyik csajt kiválasztották, és onnantól kezdve az ő fejét is a földre hajtotta a srác. Végül vége lett a dolognak, és kiderült, hogy ezzel egy már általam elfelejtett, de „a” betűvel kezdődő kultúrát mutattak be, az interkúlturalitás jegyében, ezután erről kezdtük el beszélni. Mondjuk kiderült az is, hogy az ehetetlen kekszet a német tanár imádja.

Fél1kor megebédeltünk, majd átmentünk az okmányirodába, ahol szép sorban behívtak minket, hogy elintézzük a tartózkodási engedélyt. A szlovák sráccal minket később hívtak be, és kihasználva az alkalmat összeírtuk annyi nyelven amennyin csak tudtuk a „sehr gut” kifejezést. ( apropója a dolognak, hogy nem rég tanultam meg a szlovák sráctól ezt szlovákul : „mara dobre” és ez a kifejezés mind neki, mind nekem nagyon tetszett.  ) Végül asszem 14 nyelven sikerült megszerezni.

Okmányiroda után volt háromnegyed óra szabadidőnk a városközpontban, úgyhogy végre volt időnk elmenni a T-mobilba, és végül 5en vettek ugyanolyan telót 10 Euroért, amit én 1 hete vettem, szóval most elég viccesen néz ki, hogy 6-unknak van szín ugyanaz a telefonja. Maradék 20 percben beszaladtuk egy török kajáldába, és vettünk ott gyrost, mit én egészen másképp hívnak.

2-kor a piactéren találkoztunk, 3 csoportra lettünk osztva, és kaptunk főképp az óvárossal kapcsolatos feladatokat. De volt egy olyan feladat is, hogy saját országunkkal kapcsolatban kérdezzünk meg 3 embert, hogy mi jut róla eszébe. Én egy idősebb nőcit kérdeztem meg, kinek a nyaralás, a Balaton jutott eszébe az országról. A cseh csajnál azért azt is megláttuk, hogy van itt néhány elég tudatlan ember. Első két ember nem tudta hova tenni az országot, végül is 250km-re van ide Csehország. A vetélkedőn végül kettős holtversenyben az 1. helyen végeztünk.

Este a tőlünk 20 méterre lévő Wohnhaus 6-ban lévő pár Erasmusos szervezett partyt, vacsorával. 11 fele onnan átvonult a csapat nagy része a blue-ba, és most egy kicsit máshogy nézett ki, mint 2 nappal ezelőtt. Tömve volt emberekkel, szinte mozdulni sem lehetett. Michivel összefutottam, aki ismét megmutatta, hogy szeret ajándékozni,  mikor már úgy terveztem, hogy nem iszok többet, akkor még kétszer fél liter sört kaptam tőle, a szlovák srác meg egy 1 literes korsót. Hajnal 3 fele, egy minibuszos taxival mentünk vissza 6-an, 10 euro volt mindössze, ami fejenként kevesebb mint 2 euro, sőt még egy hetedik ember is befért volna.

Egy icipit megváltozott a napom menete, elkezdődött az orientációs hét. Eddig gőzőm nem volt, hogy üssem el az időt, ettől kezdve wc-re nem volt időm elmenni, nem hogy a blogot írni. Alig 1-2 órát voltam tevékenyen itthon, a többi ébredezés, vagy lefekvés volt.

A hétköznapokon 9-kor kezdődött a német oktatás, és ez 1-ig tartott. Utána egyéb dolgokat intéztünk, 6 után értünk haza, 8kor már buli volt valahol.

E nap felszálltunk 3 társammal a buszra, oda mentünk a találkozási pontra, a fősuli előtt található csészéhez, de nem volt ott senki a megbeszélt időben 9-kor. 5 perc múlva jött egy másik busz, ekkor találkoztam a többi Erasmusossal. Megjöttek a kísérők is. Elindultunk a német oktatás helyszínére, ahol volt egy köszöntő is: jófejnek tűntek. Elkezdődött a német, kaptunk húsvéti csomagot, ami nem is volt gond, abból én úgyis kicsit kimaradtam. Aztán németül bemutatkoztunk. Kiderült, nem én tudok a legrosszabbul németül. A francia csajnak különösen gondjai voltak a nyelvvel.  Mindenféle ismerkedős feladat volt, aztán tanultunk szavakat. Kicsit azért fura volt, hogy itt olyan nincs, hogy ez, hogy van magyarul, max. olyan, hogy ez hogy van angolul, amely kérdés legalább naponta egyszer el is hangzik tőlem.

Emberek összetétele: 3 cseh, 1 szlovák, ( tökéletesen el tudnak egymással beszélgetni ), 3 norvég, 2 lengyel, 1 lett, 1 a már említett francia, 1 kazahsztáni, 1 orosz, és én egyedüli magyarként. De mint már ekkor is kiderült, ez nem az összes Erasmusos volt, sokan voltak, akik már 2. félévüket töltik itt, de ők csak márc. 31én érkeztek meg többségében, bár páran korábban. Közöttük van 4 spanyol, 1 lengyel, 1 orosz, 2 lett, meg még páran…

Az összes Erasmusosról elmondható, hogy 4en vagyunk srácok, két szobatársam, meg a szlovák, továbbá 14ünk közül egyedül a francia dohányzik. Otthon kicsit már az arány.

Amit már pénteken elterveztem, most úgy nézett ki megtudom valósítani. Ragyogó napsütés volt, úgyhogy korán keltem, fél 12-kor, így sikerült 1-kor elindulnom túrámra, a hegyek között található tavacskához. A tegnapi hóesés miatt, a város még fehér volt, de az erős napsütés és a „meleg” ( kb. 5 fok ) miatt már olvadozott a hó, valamint a járdákról mindenhol elvolt takarítva. Bő fél óra után beértem a hegyek közé, itt hóolvadásnak jele sem volt, a turistaút azonban kezdetben még jól kitaposott volt. Sajnos most is megmutatkozott, hogy nincsenek tökéletes kitáblázva az utak. Nem sokkal az általam előszőr elérni kívánt csomópont, a Försterplatz előtt, megszűnt a kiírás, és már nem mutatta tábla, hogy hol van ez a hely, mint nem sokkal később kiderült, ez valóban már csak párszáz méterre volt, de mivel én először voltam ott, én pár száz méterről sem tudom magam megtalálni, na mindegy, csak egy szállóhoz kellett potyára felsétálnom.

Miután végül elértem a Fösterplatzot, elindulhattam célállomáson felé, a Zillierbachtalsperre-hez, vagyis a tóhoz. Innen elvben 4 km lett volna, de már korábban kinéztem a térképen, hogy lehet majd egy nagyot rövidíteni. Azthittem tábla nem fogja jelölni, de 200 méterrel később elérkeztem az elágazáshoz. Két lehetőségem volt, vagy a kocsiúton megyek, ami ugyan nem forgalmas, de már a kocsik letaposták a havat és 3,8 km hosszú, vagy belevetem magam a még bánatomra senki által nem járt kis ösvénybe, amit így 10 centis hó fedett, de csak 2,8 km hosszú.

Sajnos bakancsom nem volt, ennek ellenére túl csábító volt a rövidebb út, és persze azt választottam. Igaz tudtam, hogy nem mind a 2,8 km fog vastag hóban menni, hanem csak egy fél km, és aztán a beton úton fogok kilyukadni, csak épp egy másfél km-es szakaszt spórolok meg ezzel. Útközben rájöttem, ez tényleg merész válalkozás volt, azonban amellett, hogy kicsit átázott a cipőm, ez ezerszer hangulatosabb út volt, mint a másik lett volna.

Negyed óra alatt ki is értem az aszfaltútra, majd fél km után egy néhányak által már kitaposott turista úton folytatódott az utam, végül fél 4 fele megérkeztem a tóhoz.

Nagyon szép volt a tó környezete, a havas fenyvesek, ha később visszajövök idei, akkor már nem ilyen formában láthatom viszont. Megnéztem a tót több oldalról is, fényképezgettem, fél 5 fele meg már nagyon átfáztam, meg amúgy is ideje volt visszaindulni, hogy még sötétedés előtt visszaérjek. Rövid aszfaltutas tartózkodásom alatt, egy hókotróval találkoztam, előle csak a mély hóba tudtam menekülni, majd kicsit meglepődve tapasztaltam, hogy az embereknek még úgy se tetszett a rövidebb út, hogy én kitapostam, így a saját lábnyomaimon visszafele haladva jutottam el a Fösterplatzig, ahol egy zoknit cserével vetettem véget lábam fagyoskodásának. Mivel nem akartam ezt a zoknit is átáztatni, így innen inkább az aszfaltúton mentem, szerencsére ez a kényelem nem járt plussz kilométerrel. Fél 6 fele, tehát még jóval sötétedés előtt beértem a városba.

Az első nap, hogy arra ébredtem, hogy nincs kedvem kimozdulni. Mindenhol szürkeség, az eső meg hol esett, hol megállt. Azonban nekem a boltig muszáj volt eljutni, ugyanis élelmem legfeljebb holnapig lett volna elég, a húsvét miatt viszont keddig nem tudtam boltba menni. Fél4-kor végül rászántam magam, pont ekkor kezdett el újra esni, igaz, ekkora már havas eső. Visszafele már nagyon hideg lett, két kezemben, két jó nehéz szatyor, így a kezeim kicsit odafagytak, de lényeg, most a hét közepéig van elég élelmem.

A havas eső időközben átváltott hóra, estére egész vastag hóréteg lett.

Felkeltem a szokásos hajnali időpontban, délután fél 1-kor, aztán viszonylag gyorsan úgy döntöttem, hogy itt az idő egy nagyobb városnézésre, tán még a kastélyhoz is ellátogatok. Kabátom zsebében szerencsésen elfért a fényképező, így nem kellett táskákkal bajlódnom. Végül á sétálóutcán át eljutottam a kastély lábáig, de ott egy kicsit arrébb ténferegem, és végül nem ütköztem neki a kastély feljárónak. Gondoltam sebaj, nagy kedvem úgyse volt belépőt fizetni, inkább csak a kastély mögötti hegyre szerettem volna eljutni, mert onnan is szép kilátás nyílik állítólag a városra.  Egy patak mentén menegettem, ami sajnos egy főutca mentén ment, így elég sok autó háborgatta a nyugalmamat. A kastély mellett elhaladtam, így arról teljesen lemondtam, úgyhogy már bármilyen hegyre vezető utat elfogadtam volna. Gondoltam, hogy a patak nyílván egy hegyből ered, így ha azt követem előbb utóbb eljutok a magasba, azonban úgy nézett ki, hogy a patak határozottan követi, a városból kifelé vezető utat., Pedig a hegyek tőlem mindössze 50 méterre voltak, de sajna mindekét oldalon házak voltak, így nem tudtam eljutni a hegyekig. Végül egy, a patakon átívelő híd túloldalán az út a hegyoldalához vezetett. Nagy szerencsém volt, nem csak egy turista utat találtam meg, hanem egy hegy térképet is. Egy ideig nézegettem, de miután túl tartalmasnak bizonyult, az eső felhők meg gyülekeztek, gyorsan készítettem róla pár képet, és elindultam az úton, be az erdőbe.

Annyit megállapítottam rövid nézelődésem alatt, hogy ez az út két kilátóhelyhez is el fog vezetni, és ráadásul az egész nem hosszú. Sajnos sok ideig téli álmot alvó, kopasz fák között tartott az utam, de ahogy emelkedett a szint, kezdtek megjelenni a fenyők, és ezzel együtt a hó is. Bő fél órás gyaloglás után, végül eljutottam az első kilátóhelyhez. Sajnos valamit a térképet elnézhettem, ugyanis ez a kövekből összetákolt kilátó nem a városra nézett, ugyanakkor gyönyörű panoráma tárult a szomszédos hegyekre. Ráadásul tovább növelte a szépségét a tájnak, a néhol felhőkbe vesző csúcsok. Több tucat fénykép elkészülte után, tovább folytattam utamat.

Nem sokkal a másik kilátóhely előtt a hegy túloldalára kerültem, azaz éppen Wernigerode oldalára, és egy sípálya felől gyönyörű kilátás nyílt a városra, még lakhelyemet is sikerült lefotóznom a magasból.

Pár perc után elértem a másik kilátóhoz, ami egy valódi kilátó volt, és így onnan zavartalan kilátás nyílt a városra, és környékére. Sajnos az időjárás elkezdett rosszra fordulni, fent magasan elég hideg szél fújt, valamint eső felhők száguldottak felém.

Amilyen ijesztő volt a látványa, ahogy közelednek felém, annyira szép is. Gyorsan csináltam egy rakat képet, majd mikor már majdnem ideért, gyorsan lerohantam a kilátóból, és a fejvesztett futásnak köszönhetően rossz úton indultam el, így sikerült visszaérnem az előző kereszteződésbe, ezzel 500 méteres kitérőt okozni magamnak. Közben elkezdett szakadni, de mázlim volt, nem eső, hanem hó. Azért az messze kellemesebb érzés. Sajnos már ennél a kereszteződésnél feltűnt, hogy a táblák néha kicsit érdekesek, pl. az eddig határozott „Stadt, Wernigerode” jelzés eltűnt, így csak reméltem, hog jó úton haladok.

Délután fél 5 volt, a hóesés miatt már így sem volt túl világos, szóval szomorú lettem volna, ha pár kilométer múlva jövök rá, hogy ez az úta nem a városba vezet. Végül megint szerencsém volt, megjelentek az emberek, és egy újabb kereszteződés táblákkal, ezúttal újra megtalálható volt a „Stadt” felirat. Azon indultam el nagy boldogan a következő kereszteződéssel, ahol egy nyilacskával gyűlt meg a bajom, ami ugyan mutatta, hogy utam, a zöld kör most elkanyarodik balra, de sajnos balra két út is vezetett. Az egyik lefele ment, de látszólag nem a város irányába, a másik ugyan felfele, de az meg inkább a város irányába. Végül ez úttobin indultam el, mert a zöld kört is hiába keresem, nem szokásuk túl gyakran kitenni. Jó 500 méter után jöttem rá, hogy jól döntöttem, akkor láttam meg a zöld kört az egyik fán. Végül ez az út is elkezdett ereszkedni, aminek sajnos a kárát is láttam, a hóesés átváltott esőbe. Mikor beértem a városba, egy ideig csak sejtettem, hogy merre lehetek, végül egyszer nem kellett rossz irányba fordulnom, mindig jól éreztem az irányt, egészen a legvégéig, amikor már táblákkal ki volt írva, hogy az én városrészem, a „Harzblick” jobbra van, nekem azonban az előre irány szimpatikusabb volt. Sétának nem volt rossz, az eső úgyis elállt, eső után meg szép tiszta, és friss a levegő, csak sajnálatos módon beleakadtam egy gyárba, ahol ráadásul rövidíteni akartam, így kétszer is sikerült kerítésbe kilyukadnom. Jó negyed óra után, ismerős terepre bukkantam, és egyúttal meg is láttam, mi lett volna, ha hiszek a táblának : 300 méter, és ott lettem volna, ahova végül bő negyed óra után jutottam el.

Nem túl eseménydús napjaim első napja. 12 előtt keltem kicsivel, pár órai semmittevés után elhatároztam, hogy útnak indulok, ezúttal megtervezett tervem volt, nem úgy mint tegnap amikor arra mentem, amerre a lábam vitt. A két tó megkerülését tűztem ki első célnak, és nagy „örömömre” sikerült meglelnem Wernigerode gyártelepét. Azonban emellett tettem egy érdekes felfedezést is, a kocsik rendszámában a város tükröződik, mint WR, vagy HS.

Az idő meglehetősen hidegre fordult, kicsit elment a kedvem a sétálgatástól, így további városnéző tervemről letettem, úgyhogy elindultam a Kaulflandba, hogy vegyek pár élelmiszert a holnapi napra, ugyanis a húsvét miatt pénteken, vasárnap ( ezen a napon egyébként is ) és hétfőn zárva vannak a boltok.

Kilátás az ablakomon

Mikor hazaértem, és vacsizni akartam, akkor jöttem rá, hogy elkövettem egy nagy hibát. Vettem egy konzervet, de konzervnyitót nem. Azonban majdnem szerencsém lett, volt ugyanis a konyhában egy konzervnyitó, de sajna az általam nagyon utált fajta, amit én sosem tudtam még használni. Lassan ideje lenne megtanulni, de lehet a bontóval van a gond. Na mindegy, mégis volt egy kis mákom, ugyanis két konzervet vettem, amik ráadásul majd egy kilósak voltak, így az egyik, illetve egy disznóölő kés segítségével negyed órányi kopácsolás alatt sikerült annyira felbontanom, hogy kitudtam préselni rajta az élelmet.

Mostanra komolyan elkezdett foglalkoztatni, hogy egy WH5 318 feliratú Wlan kapcsolat létezett, ami minden valószínűség szerint az én szállásom 318-as szobájára mutatott. Sajnos kód kellett a csatlakozáshoz, ezért úgy döntöttem, hogy felmegyek és megnézem a szobát. Félig meddig pechem volt, a srác ugyanis nem volt otthon, egy csaj mondta, hogy valóban létezik a Wlan, használható, de a srác, akinél a kód van, csak jövőhéten, minden valószínűség szerint szerdán fog érkezni.

Estére minden remény elfogyott, hogy szobatársam érkezzen kedd előtt, ugyanis a húsvét alatt erre nem volt mód.

10-kor keltem, ébredeztem, reggeliztem, majd 11-kor megérkezett Michi. Sajnos a német továbbra sem ment még igazán, rá is kérdezett a srác, hogy az angol jobban megy-e, de annak ellenére, hogy az tényleg jobban megy, inkább mondtam, hogy maradjunk a németnél, mert azt kéne gyakorolnom. Igen nagylelkű volt, hozott egy város térképet, meg egy busz-térképet is, aztán miután megbeszéltük, hogy mindkettőnknek mindegy, hogy mit nézünk meg, elindultunk gyalog. Útközben beszélgettünk, azaz többnyire ő beszélt, én próbáltam a javát megérteni annak amit mond, aztán igyekeztem pár mondattal reagálni. Bementünk az óvárosba, ahol elmondása szerint az épületek legalább 300 évesek. Sétálgattunk kicsit a sétálóutcán, ami természetesen nem hasonlítható Szolnok elég rosszul sikerült ezirányú próbálkozására, de szerintem még Magyarország legszebb sétálóutcáit is veri, köszönhetően a tényleg nagyon hangulatos épületeinek.

Egyik célunk német Sim-kártya vásárlás volt, ugyanis nem szándékoztam 70 Ft-ot akkor is kifizetni, ha bármilyen Németországban tartózkodó ember hívna engem. Végül mobil-vásárlás lett a dologból, ugyanis a T-Mobile-nál  9.95€-ért lehetett venni egy Sagem mobilt, amiből ráadásul 5€ lebeszélhető volt. Asszem ez egy Sim kártyáért sem volna rossz ár. ( Nem előfizetéses mobilról van szó.)

Tovább sétálgatva a sétálóutcán Michi beszaladt egy szendvicsért egy halas boltba. Elég lenyűgöző látvány tárult a szemem elé. Több tucat gyönyörű hal-étel, mindenféle ízesítéssel, természetesen a szendvicsekben is hal volt. Sajna magyar szemmel egy kicsit drágának találtam a dolgokat.

 Következű állomásunk a suli, a Hochschule Harz volt. Ott most elvben szünet volt, ennek ellenére jó pár ember megfordult, akik nagy része köszöntötte útitársamat, aki hallgatója és tanára volt az iskolának.

Az időjárás immáron sokadjára változott meg a mai nap, a napsütésből ezúttal nagy szemű hóesés, és jéghideg szél lett. Emiatt úgy döntöttünk, hogy busszal tesszük meg a visszafele utat. Nem messze a szállásomtól szálltunk le - természetesen már újra ragyogó napsütésben - a Kaufland nevezetű szupermarketnél. Ekkor döbbentem meg egy kicsit: eddig abban a hitben voltam, hogy a német élelmiszerek kicsivel drágábbak a magyaroknál, de tévedtem. A német élelmiszerek olcsóbbak, vagy maximum egy árban vannak a magyar élelmiszer árakkal. Ennek egyik oka a 20%-os helyett a mindössze 7%.os élelmiszerekre kivetett Áfa. Egyedül a reklámszatyorra volt 19% Áfa az általam megvett termékek közül, de mondjuk azt nem nevezném élelmiszernek, amúgy meg így is mindössze 6 Eurocent volt, ráadásul sokkal erősebb és tartósabb anyagból, mint a magyar reklámszatyrok. Ők úgyfest kicsit környezetvédőbben gondolkodnak, és nem az a céljuk, hogy az embernek minden nap újabbat kelljen vásárolnia, a régi elszakadt helyet. Mondjuk van pár hibája is a boltnak: csak 1€-sal működő óriás méretű bevásárlókocsival lehet bemenni a boltba. Így az ember a szűkebb folyósokon néha úgy érzi magát, mint Pesten péntek délután a csúcsforgalomban. Ja meg bizonyos kártyákkal nem lehet fizetni a boltban, sajnos ide tartozik az én MasterCardom is, emiatt tervben van egy másik bolt felfedezése.

A bolttól mintegy 8 perc séta volt a szállásom, ekkora váltunk szét, a srác elment a buszmegállóba, hogy visszatérhessen a város másik végén lévő szállására.

Pár órával később, kis pihenés, meg ebéd után, 5 óra tájban elindultam egyedül felfedezni a környéket. Sok esemény nem történt ezalatt, de meállapítottam, hogy nagyon szép, csöndes környékről van szó. Már égtek a lámpák amikor visszaérkeztem.

Szobatársaim sajna továbbra sem érkeztek meg, úgyhogy este 8 fele elhatároztam, hogy jó volna leírni a történéseket, hogyha majd egyszer nethez jutok, akkor majd fellehessen ezt tölteni, amit az érdeklődő majd elolvashat, meg számomra is jó lesz majd valamikor a jövőben elővenni, és visszaolvasni e sorokat.

Ismételten hajnal 1 fele tértem nyugovóra.

A kastály az ablakomból éjszaka.

Forgalmi okok miatt már 1 órával a check-in nyitás előtt ott voltunk a reptéren, de legalább körül tudtam nézni. Még sosem repültem. Az enyémnél 40 perccel korábban induló Stockholmba tartó Wizzair gép check-in nyitása után 5 perccel már kígyózó sort lehetett látni, ezért  negyed órával az én gépem check-in nyitása előtt oda álltunk ahhoz az ablakhoz, ahol kezdtek gyűlni az emberek, lehet ők tudtak valamit, és igazuk is volt: 11:30-kor ott kezdte meg az Easyjet a csekkolást. Elég elől voltam így a sorban, ezért sikerült A betű jelet kapnom a beszállókártyámra, aminek a későbbiekben volt jelentősége. A csomagom otthoni mérés alapján 20 kilós volt, szóval volt egy kis félsz bennem a mérlegelésnél, de szerencsére csak 19,5 kilós lett az ő mérlegükön, így nem kellett semmit sem kivennem a táskából. ( Ráfizetni 7 Euro/kg – ért nem terveztem ). 20 perccel később végül elköszöntem családtagjaimtól, és bementem a táska vizsgálatra, ahonnan már nem jöhettem vissza.

Itt is volt bennem egy kis félsz, mert a megengedett 1 táska helyett, nálam egy hátizsák, egy kitömött laptop-táska és egy fényképező volt. Végül ebből sem lett gond, sztem azzal sem foglalkoztak volna, ha egy tucat táskával állítok be. Ők csak a „nagy biztonsági vizsgálattal” foglalkoztak, ami elég mókás volt:  Cipőt le kellett venni, kérték, hogy a laptopot vegyem ki a táskából ( ezt is csak kérdésemre ), valamint a mobilt is kivettem a zsebemből. Nos a táskámban sikeresen benne hagytam a másik mobilom, emellett még 2 nagy méretű töltőt, valamint néhány kisebb töltőt és pár kábelt. Jelentem, gond nélkül mentem át a vizsgálaton.

Minthogy a beszállás csak 1 órakor kezdődött, volt szerencsém üldögélni a váróban egy órát. Vizem nem lévén ( azt nem mertem átvinni a gyilkos vizsgálaton ) vettem egy félliteres ásványvizet 400 Ft-ért. Leültem egy székre és néztem, ahogy szálnak fel az emberek a stockholmi gépre. Végül 13 órakor megjelentek az easyjetes hölgyek, és először a gyors beszállást vásárlókat szólították több nyelven, majd miután erre senki sem mozdult jöhettek a 2 évnél fiatalabb gyerekkel rendelkezők. Ebből volt vagy 3. Ezt követően jöhettek az A jelű kiváltságosok, mint én, és minthogy már 12:55 óta elég elől tartózkodtam, így egész korán sikerült felszállnom a buszra, amelyen a figyelmesebbek az első ajtónál torlódtak fel, ugyanis korábban elmondták, hogy majd csak ez fog kinyílódni leszálláskor. A kemény 1 perces buszút után kinyíltak az első ajtók, és saját lábunkon megtehettünk annyit a repülőgép ajtajáig, amit akkor kellett volna megtennünk, ha nem busszal szállítanak minket a géphez. Biztos félnek, hogy szerte-szaladgálnak a buta utasok.

A gép lépcsőjén tapasztaltam először, hogy elhagytam Magyarországot, az egyik férfi stewardess az egyik tolakodó emberre a „this is a queo” felkiáltással szólt rá. A gépre feljutva egyetlen célom volt, hogy ablak mellé kerüljek, és lehetőleg ne a szárny mellé. Végül kb. az 5. sorba, a jobb oldalra beülve sikerült ablak melletti helyet találnom. Egyetlen hibája volt a helynek, hogy az ablak nem a kényelmes kinézést szolgálta, az egyik túl elől volt, a másikhoz meg nagyon jobbra kellett fordulnom, bár ez utóbbival tényleg nagyszerű kilátásom volt. A nem sokkal mögöttem lévő hajtómű inkább hangulatos volt, mint zavaró.

A stewardessek angolul beszéltek, aztán egy beépített gépi szöveg németül, majd magyarul is elismételte a dolgokat. Repülés kezdete előtt megnyugtatóként elmondták, hogy mit kell csinálni olyan vészhelyzetekben, mint lezuhanás. Bennem amúgy is volt egy kis para, jobban szeretem ha a Földön utazok, a biztonságos síneken. Persze azért a busznál vagy a kocsinál biztonságosabbnak tartom e módját a közlekedésnek.

Városnéző sebességgel elbandukolt a gép a kifutópályáig, majd ráfordulás után egy hirtelen nagy lendületű gyorsítás után, általam még sohasem tapasztalt sebességet értünk el. Nagyon jó érzés volt. 15 másodperc sem telt el, és elkezdett emelkedni a gép, elég fura, de ugyanakkor nem rossz érzés volt, egészen addig, még így utólag gondolom az emelkedés természetes velejárójaként néha-néha el nem kezdte csökkenteni a magasságát a gép, mindezzel pár tizedmásodperces szabadesést volt szerencsém átélni. Ezekben a pillanatokban, ha lett volna mellettem katapult gomb, használtam volna. Pár perc alatt szerencsére elértük a kívánt magasságot, ekkor lehetett kikapcsolni az öveket, és bekapcsolni a fényképezőket. Magamat nem meghazudtolva fél óra alatt készítettem vagy 100 képet. Bár szerencsére a szárazföldet is lehetett látni - összefüggő felhőzet csak pár percig volt - a képek legfőbb változatosságai a felhők különböző formái. Nem sokkal leszállás előtt meguntam a dolgot, és elkezdtem gyönyörködni a tájban. Pár másodperc alatt száguldottunk át egy település felett. Határok sajna az égből nem látszanak, ennek ellenére látványos volt, hogy Magyarországot elhagytuk: elkezdtek megjelenni a szélmalmok, majd - feltehetően Németország területén - már nem volt olyan pontja a tájnak, ahol ne lett volna vagy 8-10 szélmalom. Sok időm azonban nem volt a gyönyörködésben, a stewardessek szóltak, hogy a gép leszálláshoz közeledik. Ez már sokkal kellemesebb volt, annak köszönhetően, hogy itt már nem kerülgetett a szívbaj amikor elkezdte a gép csökkenteni a magasságát, hiszen ekkor természetes folyamatnak tartottam a gép csökkenésével járó érzést ( nem úgy felszállásnál ) . Végül ekkor tárult elém a legszebb panoráma, Berlin környéki tavakban lehetett gyönyörködni. Kár hogy ekkora már a folyamatos jobbra nézésbe belefájdult a nyakam.

Hamarosan megjelent alattunk a kifutópálya, és bizony örömmel töltött el, amikor éreztem a kerekeink földre érkezését. Az ekkora megszűnő magyar bemondó nélkül is értettem, hogy a gépünk 20 perccel a tervezett előtt szállt le, így mintegy 65 perc volt összesen a Budapest-Berlin út megtétele. Vonattal azért valamicskével lassabb lett volna. A jegy mindössze 46€ volt, tehát árban sincs gond a repülővel.

Kiszállás után benyomorogtunk a buszba, amivel egy újabb „hosszú” út után megérkeztünk az újabb útlevél vizsgálatra. Az őr, akihez én mentem, elég barátságtalanul vette el a személyimet, azután pötyögött valamit, gondolom megnézte, hogy nem állok e körözés alatt, majd már meglepően barátságosan visszaadta az útlevelemet egy „danke” kíséretében. Ezután a „bőrönd-váró” helységbe érkeztünk, ahol már akkor elkezdtek a kacifántos futószalagon jönni a poggyászok, amikor még páran az útlevél vizsgálatra várakoztak. Szerencsém volt, egész gyorsan megjelent a bőröndöm.

Berlin

A 19,5 kilós börönddel, a hátizsákba belegyömöszölt fényképezővel és a laptoptáskábal kezdtem meg az S-Bahn keresését, amit nagynénim infói, a mellettem elsuhanó emberek „S-Bahn” megjegyzései és az ugyancsak S-Bahn feliratú tábláknak köszönhetően másodpercekig tartott. Azonban 300 métert kellett megtenni célom első állomásáig is, a jegyautómatáig, ahol feltehetően az utolsó magyarral találkoztam, akik elmondták nekem, hogy milyen jegyet kell vennem ahhoz, hogy az érvényes legyen a német vasútig. ( 2.10 Euro volt ). Csak a szerencsének köszönhető, hogy nem szívtam meg nagyon. Eszembe nem jutott ugyanis, hogy érvényesíteni is kell. A táskákkal elbajlódva pedig nem olvastam el a jegyen található infókat. Azonban 1 perccel a vonat érkezése előtt pár embert láttam meg, akik kilyukasztják a jegyüket a peronon található masinálval. Gyorsan leutánoztam őket. A vonat emeletes volt, és tökéletesen betartva a menedrendjét 15.54-kor kirakott a berlini Hauptbahnhof-on (fő-pályaudvar), mintegy 166 perccel a vonatom indulása előtt. ( A német vonatokra ugyanis lehet szuperakciós jegyet váltani, aminek nagy hátránya, hogy csak arra a vonatra érvényes, amire megváltottam, de így a 60€ helyett csak 30€-t kellett kiadnom érte. Korábbra meg nem mertem lefoglalni, mert késhetett volna a repülő, kicsekkolás is lehetett volna hosszú,  meg az S-Bahnt  is meg kellet találnom, valamint arra számítottam, hogy várnom kell rá , de nekem sikerült rekord- idő alatt Budapestről a Hauptbahnhof-ig eljutnom )

A Hauptbahnhof egy sok emeletes rosszul fütőtt pláza szerűség. Fentre érkeznek az S-Bahn szerelvényei, középen van a pláza szerűség, a föld alatt meg a távolsági vonatok. Negyed óra alatt sikerült lejutnom a 4 emeletnyi mozgólépcsőn, majd 2 és fél órával a vonatom érkezése előtt, de a vonatom érkezése helyén, a 4. vágány melletti padon letettem a cuccaimat, majd miután megállapítottam, hogy elég hűvös van itt, a pad meg jéghideg, ráültem a sapkámra.  Megettem az ebédre szánt szendvicseket, és kipihentem magam. Fél óra elteltével, fagyás közeli állapotban fogtam a cókmókjaimat, és 2 emelettel feljebb bandukoltam, ahol pár fokkal legalább melegebb volt, csak ott meg nagyon idétlen volt várakozni, tehát kis idővel később lejjebb mentem 1 emeletet, majd egy újabb kis idő múlva, újra lementem a fagyott föld alatti emeletre. 1 órával a vonat indulása előtt azonban ugyancsak a fagyás elől feljebb menekültem 1 emeletet, ahonnan csak a vonatom érkezése előtt 5 perccel mentem le.

A vonat pontosan érkezett, még felszállás előtt megkerestem a vonat oldalára elektromosan kiírt kocsiszámozás alapján a foglalásban kapott kocsit, ahol egy üres fülkébe volt a helyem, és egész úton élvezhettem ezt a nyugalmat. Csak a német kaller zavart meg kicsit, aki a kinyomtatott jegyemet egy digitális géppel kezelte le. Halle-ban kellett átszálnom: volt rá 5 percem. A 4. vágányról kellett a 10.re átvágtatnom, ami ráadásul különösen távol volt egymástól. Végül szintén egy relatíve üres vonatra szálltam fel, majd örömmel tapasztaltam, hogy kár volt sietni. Előbb kiírták hogy pár perc késés, majd azt, hogy 5 perc késés. Bár becsületükre legyen mondva, hogy ők legalább kiírták, nálunk 10 perc alatti időt csak akkor írnak ki, ha fél órát késik a vonat. Ráadásul Wernigerodéig simán behozta a vonat. 21.25-re volt kiírva, és még néhány perccel ezelőtt az időpont előtt érkeztem meg.

Rajtam kívül még egy anyuka szállt le a kisfiával, de miután elhagyták a peront egy lélek sem maradt ott. Körülnéztem, de sehol senki, a „fogadóbiztosság” nem volt ott. Nem mertem kimenni a vasútállomásra még, mert logikusabbnak tartottam, hogy ide jönnek. Pár perc múlva egy nálam alig pár évvel idősebb csaj meg egy srác jelent meg a vasútállomáson, megfordult a fejemben, hogy ők azok, csak túl fiatalok voltak, inkább esti utasoknak néztek ki. Lementek az aluljáróba, majd fél perccel később jöttek fel. Akkor már sejtettem, hogy ők azok, végül felém fordultak és kérdezték szép németes akcentussal, hogy „Gábor?”, mondtam: „ja”. A srác két sört tartott a kezében, az egyiket a kezembe nyomta, koccintottunk. Aztán megfogta a bőröndöm, odamentünk a kocsijukhoz, amivel elvittek a szállásomhoz, ami amúgy nem volt túl messze. A szállás kívülről nem volt nagyon új, de állapotával sem volt gond, az érdekessége belülről volt nagyon szembetűnő: a folyósok nyitottak voltak, csak egy kis tető volt felettük, ami tulajdonképpen a felette lévő szint folyosója volt. Innen nyíltak a lakások, melyeknek volt egy nappalijuk konyhával, egy fürdőszobájuk wc-vel, egy másik wc, valamint 4 szoba. Ebből volt a jobbszélső az enyém. Gyorsan kiderült, a lakótársaim sajnos még nem érkeztek meg. A srác meg a csaj megmutatta a dolgokat, elköszönésnél adott még 1 sört, majd megbeszéltük, hogy másnap 11kor jön a szállásomra, és megmutatja a várost.

Miután elmentek, körbejártam a terepet. A konyhában annyi edény, kés, villa és egyebek vannak, mint még otthon sem. Mikrosütő sajnos nincs. A szobám méretre teljesen megfelelő, akkora mint a fehérvári koli szobája, 15m², csak épp nem 3an lakunk benne, hanem csak én egyedül. Van itt nagy és egy kis szekrény, egy iróasztal, egy ágy, egy kislámpa, és vagy 4 tükör. Több minden nem is kellene. Talán csak az Internet, ami sajnos nincs bekötve.